Sötétség és megvilágosodás

 

A Sötétség délben hatása a kommunista mozgalomra

 

Konferenciánk színhelyétől nem messze, az Andrássy út 83-ban nyitotta meg kísérleti óvodáját 1911-ben Strikerné Polányi Laura, az ország egyik első, ha nem éppen a legelső hazai egyetemen végzett társadalomtudós doktornője. Freud elméleteit felhasználva figyelte meg az óvodások viselkedését, és a magyar gyermekkertészetben új módszereket vezetett be, például a Delacroze-féle ritmikus tornát. A kicsinyek között volt a közeli Szív utcában lakó, hat éves Koestler Artúr, valamint Strikerék saját kislánya, az öt éves Éva. Itt született barátság közöttük. A hajdani kisleány még most is él, kilencvenkilenc éves, nem jól lát, de nem rég még hazalátogatott Budapestre Amerikából, ahová 1938-ban emigrált.

 

Gyermekként a két óvodai játszópajtás egyszer azzal búcsúzott egymástól a nyári vakáció előtt, hogy Éva azt mondta: "majd sokat rajzolok", Artúr pedig így szólt: "meséket írok a nyaralás alatt."

 

Felcseperedve Striker Éva Vaszary-növendék lett az Akadémián, majd felhagyott a festészettel és kerámiát tanult. Keramikusként lett világhírű. A Szovjetunió kezdeti évei során izgalmas modernista törekvések bontakozhattak ki az orosz képző- és iparművészetben, amíg meg nem született a szocialista realizmus zavaros elmélete, és le nem sujtott e művészekre a párt vasökle. Striker Éva Alex Weissberg osztrák kommunista fizikussal a Szovjetunióba költözött, s előbb a leningrádi Lomonoszov gyárban volt edénytervező, majd a dullovói porcelángyár művészeti igazgatója lett. Koestler Arthur ekkor Németországban volt újságíró, s kommunista párttag. Minden műszaki újdonság és társadalomszerkezeti modernizáció iránt szenvedélyesen érdeklődő ember, aki, miután a Palesztinában alakulgató zsidó államot közelről megvizsgálva csak mérsékelten találta lelkesítőnek, a Szovjetunió felé fordult. Először úgy gondolta, hogy kibucfarmeri gyakorlatát felhasználva traktorosnak szegődik oda, de azután 1932-ben az épülő szocializmus hatalmas országába érkezve az Ararát hegyét, az afgán határvidéket meg a Türkmén Szovjet Köztársaságot célozta meg. E nem túl komfortos tájak bejárása előtt két hétig Harkovban, az akkori ukrán fővárosban, Weissbergék kicsiny egyetemi szolgálati lakásában vendégeskedett, s tapasztalhatta, milyen éhinség dúl a hajdan gazdagon termő földek erőszakos kolhozosítása következtében. Koestlernek a Német Proletár Forradalmi írószövetség elnöke, a költő Johannes R. Becher szerzett szovjet beutazási engedélyt, s háromezer rubeles ösztöndíjat, hogy rózsaszín szemüvegét feltéve riportkötetet írhasson az Ötéves Terv óriási sikereiről De Ukrajnában is, a Kaukázusban is inkompetencia, s a korrupció szomorú jeleit tapasztalta. Lelkesedése egyre csappant. Néhány hónap után pártutasítást kapott, hogy hagyja el a Szovjetuniót. Még egy kicsit újból elidőzött Striker Éváéknál Harkovban, tarokkozott esténként Alex Weissberg kollegájával, Subnyikov professzorral, majd maradék rubeljein, melyek Európában semmit sem értek, egy kis gyémántot vásárolt és Bécsbe, onnan pedig, szülei meglátogatása végett Budapestre utazott. Saarvidéken kapott munkát, majd Párizsban folytatta Gladiátorok című történelmi regénye megírását. Ekkor gyilkolták meg a Szovjetunióban Kirovót, a leningrádi párttitkárt, s kirobbant a hisztérikus, esztelen sztálini tisztogatás. Régi bolsevistákat hurcolt el váratlan hirtelenséggel az államvédelem, Zinovjevet a Komintern elnökét, Kamanyevet, a moszkvai szovjet vezetőjét, és ezernyi kisebb fontosságú párttagot. Nem telt bele sok idő, a hullám 1936-ban elérte Alex Weissberget és Striker Évát is. Még ha csak kémkedéssel vádolták volna őket. A GPU-nál valakinek ennél gazdagabb volt a fantáziája és azt találta ki, hogy a nyugatról betelepült pár merényletet tervezett Sztálin meggyilkolására. Subnyikov professzor ellenük vallott, s meggyőző érvek nyomása alatt azt is bevallotta, hogy ő maga szintén, úgymond, "német zsoldban állt".

 

Strtiker Éva tizenhat hónapot töltött a GPU börtönében, majd elhagyhatta a Szovjetuniót. A fontosabb letartóztatott Weissberg lett volna, fővádlotti szerepet szántak neki a Buharin perben, éjjel-nappal folyamatosan vallatták. Álmatlanságtól szédelegve kétszer is aláírta a vallomását, de amint némi pihenőt kapott és összeszedte magát, azonnal visszavonta a kikényszeríttet szöveg hitelesítését. A GPU belátta, hogy Weissberg nem fogja jól játszani a ráosztott szerepet a tárgyaláson, és abbahagyta a tortúrát. De a fizikus három évet sínylődött különböző szovjet börtönökben. 1938-ban Koestler próbálkozott a kiszabadításával. Óvatosan szövegezett táviratot küldött Sztálinhoz, amit aláírt három francia Nobel-díjas fizikus: Jean Perrin, valamint a baloldaliságáról közismert Irene és Frederic Joliot-Curie, továbbá Polányi Mihály, aki akkor már a Manchesteri Egyetemen volt vegyész. Érdekesség, hogy a Joliot-Curie házaspár, erős szovjet szimpátiája ellenére, azonnal belátta, hogy koholt vád alapján próbálják eltenni láb alól Weissberget. Táviratozott Moszkvába Einstein is. Weissberg azonban letartóztatásban maradt amíg a szovjet államvédelmi hatóságok 1939-ben át nem adták, több osztrák és német kommunistával, szocialistával és antifasiszta emigránssal együtt, a Gestapónak, tekintettel a rövidéletű Sztálin-Hitler paktumra. Alex Weissberg mindent túlélt, a háború után Londonban jelentek meg az emlékiratai Koestler Artúr előszavával.

 

Amint leszállította a Gladiátorok kéziratát az angol Jonathan Cape kiadónak, Koestler azonnal nekilátott egy másik regény vázlatos megfogalmazásának. A kiadó ezt is érdekesnek találta és a szinopszisnak ideiglenesen Az ördögi kör címet adták. Arról szólt a regényvázlat, hogy egy önkényuralom alatt álló országban a nép felemeléséről álmodozó idealisták szembe találják magukat az elnyomó hatalommal, és halálra ítélik őket. Főhősét az író Buharinról kívánta mintázni, s a regényalaknak a Rubasov nevet adta. Striker Éva, aki Amerikába-költözése előtt férjhez ment, tehát immár Zeisel Évának hívták, részletesen mesélte el egyre felháborodottabb gyermekkori barátjának a sztálini szovjet terror rémségeit, a készülő műhöz egyre több autentikus részletet szolgáltatott, s Koestler tolla alatt egyre kerekebbé, meggyőzőbbé vált, egyben újabb pszichológiai motívumokkal, gondolati asszociációkkal gazdagodott a szöveg. Ez már a Sötétség délben szövege volt. Annak a regénynek a kézirata, ami azután világhírt szerzett negyven éves írójának.

 

A Sötétség délben erősen egy alakra összpontosított történet, Rubasov a forradalom szent eszméivel együtt elbukó főhős, akinek a karakterrajzához Koestler végül Buharin mellett Trockij intellektusából is vonásokat kölcsönzött. Sztálin, hatalma belső erők általi megrendítésének vélt vagy valós veszélyétől félve, a harmincas évek folyamán iszonyú tizedelést hajtott végre a bolsevik párt forradalmi veteránjai között (mint tudjuk, Kun Béla kommünjének a Szovjetunióba menekült vezetőit is javarészt megölette), mindenki gyanús volt számára, aki merészelt a saját fejével gondolkodni. Buharin előbb Sztálin eszköze volt a trockisták kiirtásában, majd ő maga került sorra, a GPU kémkedéssel és szabotázzsal vádolta.

 

Koestler mesterien ábrázolja regényében főhőse, az idealista bolsevik dillemáját, aki tudja, hogy nem bűnös, de pontosan ismeri a rendszer mechanizmusát, tehát tudatában van elpusztítása szükségszerűségének. Buharin búcsúlevelet írt Sztálinhoz, amit Koestler a Sötétség délben megírásakor még nem ismerhetett, s ebben arra is kitér, hogy jobb lenne titkos tárgyaláson halálra ítélni őt, az eszme tisztaságának a tömegek előtti megőrzése érdekében. Ha az író ismerte volna ennek a csupán tizenöt éve előkerül dokumentumnak a szövegét, további bizarr motívumokkal színesíthette volna Rubasov karakterét.

 

A kézirat még a nyomdai szedők kezében volt, amikor Koestler, spanyol és francia fogházkalandjai után kicsit ismét belekóstolhatott a börtönéletbe. Angliába ugyanis vízum nélkül érkezett egy KLM-járaton, s így a szabályoknak megfelelően bebörtönözték. A könyv megjelenésének napján és az első kritikák megjelenése idején még a kóterben ült. A baloldal természetesen feszengve fogadta a sztálini visszaélések leleplezését, bármily mély elemzést tartalmazott is azokról a szépirodalomnak is kiváló regény. De egy valaki pontosan tudta, miről van szó. A Pentonville fogházból végre szabadlábra helyezett író örömmel olvasta a New Statesman hasábjain George Orwell méltatását.

 

"A Sötétség délben ragyogó regény" - írta Orwell -, "kiváló börtön-irodalom, de talán abból a szempontból a legértékesebb, hogy lapjain olyasvalaki magyarázza el, miként értelmezzük a moszkvai perekben elhangzott úgynevezett "vallomásokat", akinek belső képe van az önkényuralmi módszerekről. E perekben nem az volt a rémületes, hogy megtörténhettek, hiszen az önkényuralmi rend velejárói, hanem az, ahogy a nyugati intellektuelek oly nagyon készek voltak megmagyarázni Moszkva bizonyítványát. Liberális laptudósítók elhihetőnek tartották a több esetben éveken át tartó magánzárka-fogságból a fényre kirángatott vádlottak vallomásait..." A regény címe egyébként állítólag Koestler Artur akkori barátnőjétől, Daphne Hardyról származik, és az igazság napfogyatkozását jelképezi.

 

A Sötétség délben, mint a párttagok számára nyilvánvalóan a belső milliőt tökéletesen leíró regény, amely még csak nem is polemizál, minden másnál nagyobb reveláció volt, ráébresztés arra, hogy a Sztálini önkény és terror által megcsúfolt eszme, amelynek, mint Koestler felfedi, egyébként is strukturális hibái vannak, - elfogadhatatlan. A hajdani hívő kommunista párttag Koestler maga is szakított a kommunizmussal, mert embertelennek, megreformálhatatlannak és értéktelennek találta. Picasso mondását idézte Koestler: "úgy hajoltam a kommunizmus felé, ahogyan tiszta forrásra hajol a szomjazó." S ehhez tette hozzá nem minden indulat nélkül: "én meg úgy lábaltam ki a kommunizmus dágványából, mint ahogyan a városokat elsöprő árvíz uszadék-szemete és hullái közül igyekszik partra az ember."

 

A könyv szűkebb brit irodalmi berkekben közismertté tette szerzőjét, de a szélesebb angol olvasóközönség az 1940-es években nem volt fogékony egy másik országgal foglalkozó politikai regényre. Orwell öt évvel későbbi utópiájára, az 1984-re már jobban felfigyelt, mert az arról szólt, hogy mi történnék, ha Angliában jutna hatalomra kommunista diktatúra.

 

Az 1945-ben megjelent francia fordítás viszont, a Le zéro et l´infini azaz a Nulla és a végtelenség, mely címben a nulla a magában álló, esendő embert jelenti, óriási visszhangot keltett, hiszen az ottani politika elevenjébe talált. A háborús papírhiány ellenére folyvást újra kellett nyomni, két és fél év alatt elérte a háromszázezres példányszámot, s idővel a négyszázezret.

 

Koestler írja memoárjai második kötetében, a Láthatatlan írás lapjain:

 

"Ez volt a sztálinizmus első erkölcsi megbélyezése a háború utáni Franciaországban, s mivel pártzsargonban íródott, a főhőse pedig egy veterán bolsevik volt, nem lehetett könnyedén elutasítani "reakciós, burzsoá" irományként. Tehát először a kiadó megfélemlítésével próbálkoztak a kommunisták. Mikor ez nem sikerült, a vidéki és külvárosi könyvesboltokból minden példányt felvásároltak, és a köteteket megsemmisítették. Amikor a kiadó kétszázötvenezer kötet forgalmazásánál tartott, a párt azt az utasítást adta, hogy a regényt és szerzőjét tömeggyűléseken kell elítélni. A dolog éppen akkor ért kifejlése tetőpontjához, amikor már csak hetek voltak hátra a francia alkotmánymódosításról kiírt népszavazásig. Ha ezen a kommunisták indítványa győzött volna, akkor a párt, mint amely a legnagyobb szavazótömeggel bírt, megközelítőleg teljes irányítóhatalmat gyakorolhatott volna az állam felett. A francia kommunista párt nem diadalmaskodott a népszavazáson, és az egyik vezető napilap megállapította, hogy a kommunista vereség legfontosabb okozója és tényezője a Le zéro et l´infini volt."

 

A legnagyobb köztiszteletnek örvendő kommunista intellektuel a filozófus-író Jean-Paul Sartre nehezen adta meg magát. Ez volt a kissé dodonai kommentárja: "Nem hiszem, hogy az én álláspontom felülmúlja Koestíerét, de az övé sem az enyémet. Véleményem szerint mindkét álláspont kiegészítésre szorul, s ez egyikünknek se róható fel hibájaként."

 

Sartre szemellenzős nyilatkozatai miatt a barátság megszakadt a két író, valamint a Koestlerrel egyetértő Camus és Sartre között. Amivel kapcsolatban Koestler megjegyezte: "Azt hittem, és ma is azt hiszem, hogy a barátság felül tud emelkedni a politikán. Akkor persze nem, ha egy totalitáriánus ideológia melletti elkötelezettségről van szó, legyen az nácizmus vagy sztálinizmus.

 

Ez az a fontos tényező, amit Sartre, bármilyen jeles gondolkodó volt, soha se értett meg."

 

Hozzátehetjük: Sartre táborának számos tagja sem. Fejtő Ferenc mondta egyszer a Sartre-Beauvoir házaspárról és a táborukról: "nem tudni akartak, hanem hinni".

 

Persze, az, hogy a társutas Sartre Moszkva iránti elkötelezettségét megingatta a Sötétség délben, csak a saját elit balos intellektuel köreiben okozott zavart, hiszen őt a francia kommunista párt amúgy is félig-meddig renegátnak tartotta, amiért bírálni merészelte a marxizmust, és az egzisztecializmus eszméit hirdette. 1948-ban még Lukács György is elverte rajta a port Egzisztencializmus vagy marxizmus című franciára lefordított vitairatában.

 

A francia KP szempontjából nagyobb csapás volt sok ezer egyszerű mezei párttag kiábrándulása. Sokan már a Molotov-Ribbentrop azaz Sztálin-Hitler paktum idején megrendültek Moszkva iránti bizalmukban, de az, amit Koestler regénye tárt fel előttük, végképp ráébresztette őket a szovjet diktatúra alantas természetére. A francia kommunista párt központi bizottsági tagja, Jean Kanapa kapta a megbízást, hogy a maga parlagi módján beolvasson Koestlernek. Brosúrájának ez volt a címe: A proletár és az áruló, avagy a Koestler és társa kft. Kanapa igyekezett lejáratni Koestlert, azt állította, hogy gyáván otthagyta a spanyol polgárháborút, jellemtelen fickó, és persze az amerikai titkosszolgálat ügynöke. A párt hetilapja, a L´Action közölte, hogy Koestler Párizs-közeli háza Fontaine le Port-ban hidegháborús főhadiszállás, ahol az író fasiszta gonosztevőket képez ki terroristákká. A riportot a kommunista L ´Humanité vasárnapi kiadása átvette, és térképet közölt a környékről, melyen nyíl mutatott Koestler villájára.

 

1951-ben, a hidegháború csúcsán, Sidney Kingsley amerikai drámaíró színdarabbá dolgozta át a Sötétség délben-t, s ezt a Broadwayn mutatták be. Koestlernek nem tetszett a színpadi változat, túl szájbarágósnak és leegyszerűsítettnek találta, de elismerte, hogy egyrészt van a dramatizálásnak didaktikai haszna, másrészt az amerikai liberálisok köreit felzaklatta, megzavarta. Ugyanakkor pénzt jövedelmezett a Broadway-előadás, amit Koestler az utolsó fillérig rákölthetett a kulturális szabadságot hirdető Congress of Cultural Freedom kiépítésére. (A színdarabot egyébként tavaly műsorára tűzte a Budapesti Kamaraszínház).

 

A regény megjelenése tehát elsősorban a francia választásokon elszenvedett kommunista vereség és a francia KP végzetes meggyengülése szempontjából volt fontos, de fejezeteit olvasva társutasok és szalonkommunisták sokasága fordult el Moszkvától Angliában, Amerikában, Olaszországban és másutt. A Sötétség délben-i harminckét nyelvre fordították le.

 

Említhetjük a portugál szocialisták veteránját, Soares volt elnököt, aki 1944 után lett kommunista, amikor tapasztalta, hogy a nyugati demokráciák nem tesznek eleget sem a spanyol Franco-diktatúra, sem a Salazar uralom ellen. Ezeket akkoriban jószerivel csak a kommunisták ellenezték. Soares azután Koestler regényéből megismerte a kommunista mozgalom álságait, 1950-ben végképp szakított a párttal, szembe fordult Alvaro Cunhallal, és a Moszkvától független, a sztálini terrort elítélő portugál szocialista pártot szervezte vezető politikai erővé.

 

A nyugati világ kommunista mozgalmaiban okozott megrendülést Moszkva soha nem tudta megbocsátani Koestlernek. Ezért az úgynevezett népi demokráciákban még a tudományfilozófiai írásairól sem eshetett szó. Emlékszem Boldizsár Iván akrobatamutatványára a rendszerváltás előtti időkből. A magyar író a nemzetközi PEN Klub értekezletére utazott ki delegátusként Londonba, s a találkozó eseménye volt, hogy a konferencia megnyitóját Koestler Artur tartotta. Angliai utazásáról Boldizsár szokása szerint igen bő lére eresztett cikkben számolt be, talán az Elet és Irodalom hasábjain. Azzal kezdte, hogy a szocialista táborból érkezett delegátus társaival izgatottan tárgyalták a hotelból a színhelyre tartó különbuszon, mennyire felháborító ilyen Moszkva ellenes uszítót felkérni díszbeszédre. "És ki ez a Koestler? Sosem hallottam róla" -jegyezte meg Boldizsár szerint egy kelet-európai író-delegátus. Magyar kollegája természetesen egyetértett vele abban, hogy az áruló Koestlert nem lett volna szabad meghívni, de ezután életrajzát hosszan elmondta felvilágosításként a tudatlan delegátusnak. Furfangos módon megismertette tehát Boldizsár e gyaníthatóan kitalált történet révén Koestler Artur munkásságát és jelentőségét az Élet és Irodalom olvasóival.

 

Érdekes lenne megállapítani, ha ez egyáltalán lehetséges, hogy volt-e Magyarországon olyan kommunista 1945 után, aki, amikor még módja nyílhatott erre, angolul vagy. franciául elolvasta a Sötétség délben-t, hogy azután az ott feltárt tények ismeretében viszonyuljon a Rajk-perhez vagy a Mindszenty-perhez. A Rákosi-idők egyik legsötétebb kommunista intellektuel alakja, a zseniális, de morálisan nulla Lakatos Imre, 1946-ban, a Valóság hasábjain arra intette a polgári demokrata Csécsy Imrét, hogy a Szovjetuniót ne a "sötétség délben" országának, hanem az emberiség fáklyavivőjének fogja fel. Bizonyára olvasta a regényt. Persze, ő manipulátorként végijátszotta az üldöző és üldözött szerepének szinte minden változatát. Azok közül, akik 1946 és 1948 között nyugatra látogathattak, számosan megismerkedhettek Koestler leleplező regényével, például Illyés Gyula, aki, naplója szerint, beszélgetett a Sötétség délben franciaországi hatásáról Francois Mauriac-kal, amikor felkereste. Mauriac elmondta Illyésnek, hogy a moszkvai valóság feltárása ellenére még erős a kommunista befolyás a francia baloldali ifjúság köreiben. Alig néhány évvel később írta Illyés az Egy mondat a zsarnokságról című költeményét.

 

Idézzük befejezésül az olasz Ignazio Sillonét, aki moszkvai látogatása során ábrándult ki a sztálinizmusból, majd nem utolsó sorban a Koestler által feltártak következtében mindenfajta kommunizmusból. S végül mindenestől a politikából is. Õ írta ezt:

 

"Mi a szabadság? A lehetőség a kétkedésre, a hibázásra, a kutatásra és kísérletezésre, arra, hogy ellent mondhassunk, bármiféle, tehát irodalmi, művészeti, filozófiai, vallási, társadalmi, de még politikai autoritásnak is."

 

Sárközi Mátyás

vissza