Be kell vallanom, hogy hosszabb ideje nem olvastam Koestlert. Annak idején több könyvét olvastam, regényeit és a tanulmányait; a hetvenes évek voltak valószínűleg az az időszak, amikor Koestler hirneve és forgalma a tetőfokán állt, legalább is Angliában.

 

Igy aztán, amikor fel lettem arra kérve, hogy tartsak itt egy előadást, elrohantam a London Könyvtárba, ahol egy zsáknyi Koestler írást sikerült összeszednem, töbekközt egyet, melyet Koestler maga hagyott a London Könyvtárra 1983-ban bekövetkezett öngyilkossága alkalmából. Az jutott eszembe, miközben kiváltottam a könyveket, hogy a könyvtárosok mennyire útálhatják Koestlert, mivel munkájának a nagy részét olyan nehéz besorolni, illetve hallatlanul nehéz egy egyetlen kategóriába sorolni. Vegyük pl. a Sötétség délbent; minek kellene kategorizálni: magyar irodalomnak, német irodalomnak, vagy angol irodalomnak?

 

Hogyan is fest Koestler száz évvel születése, és körülbelül húsz évvel halála után? Az a szándékom, hogy Koestlerről főként angol szempontból beszéljek, de azért egy kicsit a magyar oldaláról is.

 

Írók közvetlenül haláluk után általában egy ideig egy kicsit lecsúsznak. Talán azért, mert már nem lehet interjúkat csinálni velük, vagy pedig az okozza fényük tompulását, hogy már nincs módjukban a kiadójukat alaposan seggbe rúgni. Koestler irodalmi titán társainak, William Goldingnak és Anthony Burgessnek, is drasztikusan megcsökkent a hetvenes években régebben megjelent könyveik raktári állománya. A lecsúszás mindegyikkel megtörténik, de ha valaki szerencsés, akkor újból kikecmereg a mélyből, és továbbra is fennlebeg az orthodox irodalom felszínén.

 

Az irodalom kiértékelése egy elkerülhetetlenül szubjektív és kockázatos vállalkozás, de azért hadd osszam meg Önökkel gondolataimat: A huszadik század angol angol regénye nem valami jó. Igen sok "fontos", komoly vagy újszerű regény íródott angolul, de ezekből nagyon keveset írtak angolok:  Conrad, Joyce, Beckett, Salinger olyan nevek, melyek az egyetemi tantervek elsőrangú alanyai közé tartoznak. Merném állítani, hogy Koestler hatása Angliában annak volt köszönhető, hogy nem volt komoly konkurenciája.

 

És Koestler tulajdonképpen nagyjából egy egyetlen-regény regényíró. A Sötétség délben az amelyen a hírneve múlni fog. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy bárki is síkraszállna a The Call-Girls mellett. Vajon száz év múlva ki fogják-e még nyomtatni a Sötétség délbent? Van rá eshetőség. Én egy ujságíró regényének hívnám, és ezt nagymértékben elismerő jelzőként értem: Nincs rajta fölösleges zsír, semmiféle szépelgő eltérítés.

 

Az olvasót magával ragadja, és Koestler saját bebörtönzésének tapasztalata kikerekíti Rubashov személyét. De vannak írók akik jó regényeket tudnak produkálni anélkül, hogy igazán kitűnő regényírók lennének (például Koestler italozó partnere,  Jean-Paul Sartre), és ha az ember összehasonlítja a Sötétség délbent más olyan regényekkel, amelyek hasonló témákkal foglalkoznak, mondjuk Kafka a Per c. könyvével, Conrad Under Western Eyesével, vagy Solzhenitsyn műveivel, úgy vélem, hogy átüt rajtuk az ujságíró. Vérbeli regényírók képesek arra, hogy zsurnalisztikát, memoárokat, életrajzokat, szindarabokat vagy költészetet írjanak, azonban elsőrendű gondjuk a regény, és általában nem túl messzire barangolnak el tőle. Nyilvánvaló, hogy Koestlernek nagyon megfelelt a regényforma arra, hogy abba csomagolja és azzal hozza forgalomba saját tapasztalatainak egy részét, azonban hiányzik belőle a regénnyel való megszálottságnak az a fajtája amely a vérbeli regényírókat jellemzi. A Sötétség délben-ben van egy bizonyos mértékű röpirat-szerű, roman-a-these vonás, ami alatt azt értem, hogy az olvasó ritkán kell, hogy kételkedjék a szerzőnek a könyv szereplőivel és eseményeivel szembeni helyzetében.

 

Ha összehasonlítjuk a Sötétség délbent Koestler egy másik piáló haverjának, Albert Camusnak, a munkásságával, akkor ez nyilvánvalóvá válik. Koestler és Camus egyszer négykézlábas versenyt tartottak a Place St Michelen, melyet Koestler nyert (habár Camus azzal vádolta meg Koestlert, hogy csalt, és össze is verekedtek). Azonban regényírásban úgy vélem, hogy Camus vezet. L’Etranger, amely két évvel a Sötétség délben után jelent meg, egy sokkal nagyobb regény. Miért? Hát az egyik ok amit felhozhatok mellette, az, hogy arra a szimpla kérdésre, hogy a Sötétség délben miről szól, egy szimpla választ lehet adni: a koncepciós perekről, a forradalomról, a szovjet kommunista pártról. És a válasz teljesen átfogóan összegezi a könyvet. Miről szól L’Etranger? A szimpla válasz, hogy egy arabnak a megöléséről szól, meg sem közelíti az összegezését. Habár legalább ötször olvastam el, még mindíg úgy érzem, hogy nem értettem meg teljesen.

 

Ez nem jelenti azt, hogy Koestler nem volt egy befolyásos regényíró, távolról sem; mint Orwell, akinek a befolyása és hatása egyáltalán nem állt arányban az írói képességeivel (Márai Sándor "ponyvának" ítélte meg az 1984-et, ami talán kicsit kemény, de nem teljesen igazságtalan).

 

Aztán ott van még Koestler a publicista, az ötlet-jockey, a tudomány-népszerűsítő. Ujból elolvasva The Heel of Achillest, feltűnt, hogy milyen elegáns és világos Koestler stílusa, különösen olyasvalakitől, akinek az angol a harmadik vagy negyedik nyelve volt. És még két mák dolog is megütött.

 

Először is, hogy Koestler milyen keveset ad magából. Az írásai hemzsegnek a gondolatoktól, ötletektől, de általában a mások ötleteitől. Az érdeklődési köre óriási volt, a műveltsége és kultúráltsága mindig lenyűgöző, ha nem is félelmetes, azonban legtöbb része nem volt egyéni. A nagy tehetsége az áttekíntésben és kivonatolásban rejlett. Könyvtár-megszállott volt, és sajnos sokminden abból amit biológiáról, neurotudományról, stb., stb. visszaszajkózik már régen idejét múlta. "Tudományos" munkájának nagy része ma már csupán tudomány-történészek részére érdekes, akik kiváncsiak lennének arra, hogy az ötvenes, hatvanas, hetvenes években mikben hittek az emberek.

 

A legfőbb akadálya Koestler nagyratörő vágyának, hogy tudományos kiválóságot érjen el, az volt, hogy mire megszületett, a természettudomány már nem volt egy úri dilettáns tevékenység, vagy egy intellektuális tudományág, hanem egy teljes életet betöltő hivatást kellet arra áldozni, hogy valaki az emberiség tudását vagy felfogását megpróbálja előmozdítani.

 

Koestler az életrajzaiban töbször említést tesz arról az ambiciójáról, hogy egy huszadik századi "Darwin" vagy "Kepler" szeretne lenni. Éppen ez volt a probléma. Amikor Koestler összismerkedett Dirackal, a nagy matematikussal, úgy találta, hogy az érdeklődése köre szűk volt, és az ember maga unalmas. Dehát ez a helyzet ma a természettudományokkal. Egy megerőltető "kilenctől-ötig" tartó elfoglaltság.

 

Koestler valójában inkább egy huszadik századi Voltaire volt, áhítva vágyva minden felfedezésre, izgatott minden újdonságért, tudásért, mohón keresve a vitát. De míg a szuper-szarka Koestler a London Könyvtár olvasótermében építette fel érveléseit a különböző folyóiratokból, az igazi tudományos munka máshol folyt: Stephen Hawking a fekete lyukak mechanikáján dolgozott, és Edward O. Wilson a Sociobiology c. forradalmi könyvén eszközölte a végső simításokat.

 

Hogy csak egy páldával szolgáljak a The Heel of Achillesből: az 1972-es Fischer-Spassky világbajnokságról szóló cikkében, Koestler egy igen önelégült matematikai bizonyítékot nyújt (nem a sajátját), mely szerint képtelenség lenne egy sakk számítógépet építeni. A legutóbb vett számítógépembe be van építve egy ingyenes sakk program, amelyik nagymesteri nívón tudna játszani.

 

Persze én Koestler munkásságát a legmagasabb színvonal szerint itélem meg, de szemben bécsi menekült társaival, pl. Wittgensteinnel vagy Popperral, nem hiszem, hogy a kimagasló gondolkozók közé lehetne sorolni.

 

És aztán ott van még a publicisztika kérdése. Még David Cesarani, aki a sokat vitatott  Koestler életrajzot írta, melyben azt állítja, hogy az író nemi erőszakot követett el, sem akarta Koestlert tönkretenni. Valójában ‘dícsérni jött’, és  Koestlert "nagy ujságírónak" nevezi.

 

Ujból kényes területen találjuk magunkat:  hogy különbözteti meg az ember a nagyot az egyszerűen nagyon jótól? Mivel eddig eléggé kritikusan nyilatkoztam Koestlerről, hajlandó vagyok megadni neki a ’nagy’ jelzőt, de azt már nem koncedálom, hogy olyan jó ujságíró volt mint akár Márai vagy Tom Wolfe. Koestler nagyon jó Palesztínáról, de állítom, hogy az anyaga nem olyan jó, mint Márai Istenek Nyomában c. útirajzáé.

 

Azonban a brit színtéren Koestler egy rara avis volt, mondhatni egy unikum. A britek és a brit intellektüellek valahogy mindíg idegenkedtek az intelligentsia gondolatától. Az ’intellektüell’ kifejezésnek majdnem kizárólag pejoratív a színezete. Talán ez az angol önlebecsülésnek és szerénységnek egy nyúlványa. Amint Orwell erre már rámutatott, ez a gondolatok iránti bizalmatlanság segített hozzá ahhoz, hogy a briteket távoltartsa mindkét politikai szélsőségtől.

 

Koestler szokatlan figura volt a politikai, tudományos és irodalmi témákkal kapcsolatos harciassága és szókimondása révén is. Sok kortársával szemben ’önreklámozó’ volt, gyakran adott interjúkat és tartott előadásokat. Sem akkor sem most nem szokatlan, hogy írók nyilatkozzanak a politikai meggyőződéseikről. Mint Koestler, vagy Orwell Spanyolországban, vagy Auden és Isherwood Kínában, Salman Rushdie elment Nikaráguába, hogy felfedje az ottani igazságtalanságokat (ahogy ő látta), és megírta a The Jaguar Smilet, és  Ian McEwan prominens támogatója volt a CND mozgalomnak.

 

Amellett regényírók körében egyáltalán nem olyan ritka a természettudományokkal való majdnem rögeszmés foglalkozás. Gyakran regényeik színezése céljából a legújabb fejleményekhez fordulnak. Martin Amis asztronómiát használt a Nighttrain-ben, Ian McEwan pszichiátriát az Enduring Love-ban, és AS Byatt, talán a legmániákusabb a korabeli regényírók között, majdhogy bedilizett csigákkal a Babel Tower-ban. És persze CP Snow, aki ugyanabban az évben született mint Koestler, és aki egyben tudós és regényíró volt. De legjobb tudomásom szerint nincs olyan aktív regényíró, aki amellett tudományos dolgokról is írna.

 

Azonban Koestlernek nem volt párja.  Koestler kimagasló pozíciója a brit szellemi életben részben annak volt köszönhető, hogy az ezermestersége, polihisztorsága, és többnyelvűsége miatt teljesen atipikus volt, viszont a magyarsága révén nagyon is tipikus és ismerős volt.

 

Koestler azoknak a magyaroknak (többnyire zsidóknak) a nagy nemzedékéhez (és minden fenntartás nélkül használom itt ezt a szót) tartozott, akik a századforduló körül születtek, akik mind elhagyták Magyarországot. Von Neumann, Teller, Wigner, Korda, Bartók, Márai, hogy csak néhányat említsek. Egy nagy nemzedék, melynek a képességei és sikerei nagymértékben a versenyszellemű és szigorú gimnáziumi oktatási rendszernek volt köszönhető, ahol elvárták a több nyelv tanulását, ahol elvárták, hogy a diákok kívülről tanuljanak meg verseket, és ahol elvárták a természettudományokban való jártasságot. 

 

Köze volt ehhez a kis országságnak is. Ha angolul beszél valaki, jó esélye van arra, hogy mindenütt a világon meg tud lenni (habár be kell vallanom, hogy nem voltam még sehol sem a világon, ahol ne találtam volna legalább egy magyart, vagy ami még bizarrabb, néhány valamennyire magyarul beszélő nem-magyart). Hasonlóképpen, ha egy kis országból származik valaki, több figyelmet szentel a szomszédainak és a világpolitikának, mint egy olyan ország szülöttje, ahol az utolsó komoly invázió 1066-ban történt.

 

Koestler a kezdeti baloldali beállítottsága és a kommunizmussal való szimpatizálása révén is tipikus tagja volt a zsidó magyar intellektüelleknek. Az intellektüelleknek a vonzódása, gyengesége a szocializmussal szemben, és a keményebb, veszélyesebb kommunizmussal szemben egy sajátos sztori, különösen miután már a harmincas években is égbekiáltóan nyilvánvaló volt bárki részére akinek egy csöpp józan esze volt, hogy milyen hely is a Szovjet Unió.

 

Azoknak a kifogásai, akik a kommunizmus befolyása alá kerültek, meglehetősen ismerősek:  "csak az eszmékkel szemben teljesítettük a kötelességünket", "csak Hitler és a fasizmus ellen akartunk harcolni".  Aztán meg csábító volt, hogy vacsora-meghívásokkor mindenre meg lehetett adni a kellő választ; azonban tény, hogy sok intellektüellt, különösen zsidó intellektüellt (nem csak Magyarországon) már jóval Hitler hatalomrakerülése előtt vonzotta a kommunizmus. Ha a vallás volt a tömegek mákonya, a kommunizmus és szocializmus a tanult emberek mákonya volt.

 

A Terror Háza léte, ahogy én értem, arra való kísérlet, hogy tanuvallomást tegyen a politikai szélsőségek ellen, legyen az akár a Bal vagy a Jobboldalé, miután mindkét fajta hatalmas pusztítást végzett Magyarországon. Az igazság azonban az, hogy a Baloldal hosszú idő óta abnormális és erőteljes befolyást gyakorolt az intellektüellekre szerte a világon, dacára az elvitathatatlan bizonyítékoknak a bűntényekről és a csődről; sőt még a mai napig is egyre inkább gyakorolja befolyását.

 

Manapság a marxizmus majdnem kihalt. Peru vagy Nepál vidéki részeire vagy egy másodrangú brit vagy amerikai egyetemre kell menni ahhoz, hogy olyasvalakire találjunk, aki még komolyan veszi. Nemcsak a mészárlásokról, a tömeggyilkosságokról, a hazugságokról van szó, akár Sztálin, Mao vagy Pol Pot követte el őket; a marxizmussal ennél még rosszabb történt: cikis lett. A trabantok, a sorbaállás, a rosszulszabott öltönyök. És mindemellett a Baloldal, akik között még sokan voltak elfogultak azokkal az országokkal, melyek szocialistának mondták magukat, zavarban voltak, amikor végre 1989-ben még a helyi kommunista pártok is bevallották, hogy milyen nagy kudarc volt a rendszer.

 

Márai Sándor egy 1972-ben kelt levelében azt írta, hogy "jó üzlet baloldalinak lenni".  Ez a megállapítása még ma is találó.

 

1988-ban résztvettem egy dokumentum sorozat készítésében a Channel 4 számára "a másik Európa" címen. Annakidején a legnagyobb dokumentum projektum volt, melyet a Channel 4 maga financírozott: hat egyórás műsor volt a szovjet blokk országairól Lengyelországtól Albániáig, Magyarországot is beleértve. A stábban többen voltunk, akiknek "keleti" háttere volt, és több-kevesebb nehézséggel sikerült minden országban filmeznünk. A sorozat 1988 őszén került bemutatásra. Nem volt átütő siker. Senki sem hibáztathatott minket zsurnalisztikailag, mert tudtuk, miről beszélünk, de az a tény, hogy nem ábrázoltuk rózsásnak az életet ezekben az országokban látszólag sokaknak csalódást okozott; azt rebesgették a szakmán belül, hogy a CIA pénzelt minket, és az Independent c. újság kritikusa szemünkre hányta, hogy túl szigorúan bántunk Ceaucescuval; a helyzet iróniája persze az volt, hogy alig hat hónappal a sorozat bemutatása után, a helyzet, amelyeket a "Vasfüggöny" másik oldaláról vázoltunk, semmi nem volt ahhoz a bírálathoz képest, ami nyiltan és bőségben jelent meg a lengyel és magyar médiában, és ahogy valószínűleg emlékeznek, alig egy évvel később a románok állították Ceaucescut és feleségét a falhoz. Ennek dacára a cég, amely a sorozatot csinálta a Channel 4 részére, röviddel azután megszünt.

 

Több stáció volt a kiábrándulás útján: a koncepciós perek, az ukrán éhinség, a spanyol polgárháború, Hruschov titkos beszéde,  aztán persze a magyar forradalom, és Prága 68, de még akkor is egyes intellektüellek ragaszkodtak a meggyőződéshez, hogy valahogyan, akármilyen problémák is vannak, valami alapjábanvéve érdemleges történik ezekben az országokban. Vagy pedig a trockista álláspontra lehetett hivatkozni, mely szerint a valódi kommunizmus vagy szocializmus sosem lett még kipróbálva. A marxizmus szétrobbanásának big bangje után is maradt még egy vörös ködös alpipír, ami több formában mutatkozik meg. Ennek egyik legérdekesebbje a kettős mérce, ami demokráciáinkban a balfelé húz.

 

Sztálinról szóló Koba The Dread c. tanulmányában Martin Amis arról elmélkedik, hogy kortársai Christopher Hitchens az újságíró, és a költő James Fenton a szélső-baloldalon kezdték politikájukat. Mint sok más nagy szocialista, Hitchens is hatalmas összegeket keresett az Egyesült Államokban. Amis nehezen tudja megmagyarázni, hogy miért dőltek be az ő generációjának a tagjai alapjában véve ugyanannak a maszlagnak mint a szüleik. Dehát ez éppen a különös jelenség, hogy még ma is teljesen elfogadható a szélső-baloldalon elkezdeni (James Fenton, például meglehetősen rokonszenvezett a riportjaiban a Vietconggal és a Khmer Rougezsal – olyan szervezetekkel, melyekről úgy hiszem nem kell figyelmeztetnem Önöket, hogy megelégedett mészárlók voltak), majd bocsánatot kérni, vagy esetleg nem is kérni bocsánatot. 

 

Jörg Haider esete bőségesen ábrázolja ezt a témát. Amikor úgy nézett ki, hogy Haider (aki, bármit is gondol róla az ember, egyszerűen túl fiatak volt ahhoz, hogy a nácik bűncselekményeiben része lehetett volna) hatalomra fog kerülni, teljesen demokratikus eszközökkel, Európa-szerte dühöngött a hisztéria. Ezzel szemben senkit sem zavartak az ex-kommunisták, ex-maoisták, ex-anarhisták, sem pedig a kommunisták akik hatalmon voltak és vannak Európában.

 

Nyugat Európában senkit sem zavart, hogy 1994-ben miniszterelnök lett Horn Gyula, aki segített a szovjet megszálló csapatoknak az 1956-os Forradalom maradványait leverni. Hasonlóképpen, senkit sem zavart Nyugat Európában amikor Medgyessy Péter, aki lelkes támogatója és haszonélvezője volt a Kádár diktatúrának és a KGB-nek a kifutófiuja,  miniszterelnök lett  2002-ben. Mitöbb, a Brit Munkáspárt segített Medgyessynek a választási kampányában. Miért? A bűvös szocialista szó miatt. Medgyessy pártja egy szocialista párt volt, és ezáltal OK. Tulajdonképpen nem számított, hogy kik voltak, vagy mit csináltak. Úgy látszik a szocializmus, jelenleg még mindig carte blanche minden bűntett elkövetésére.

 

Az utolsó diktátor, aki ebből még hasznot húz, az valószínűleg Castro. Ismerek olyan intelligens, művelt, nem külösösképpen baloldali egyéneket, akik jóindulattal tekíntenek Castróra, kizárólag azért mert Amerika-ellenes, és mert az a hír járja, hogy jó és ingyenes az oktatási rendszer, és hát persze szó van szocializmusról.

 

Még hozzájárul annak a kimondhatatlan öröme, hogy valaki egy "ügyhöz" vagy egy szektához tartozhasson. Angliában a marxistákat felváltották a kevésbé tudálékos fanatikusok; az állati jog mozgalom hívei, akik köl sokan nem riadnak vissza az erőszaktól céljaik véghezvitele során. No meg aztán az antiglobalista mozgalom, a marxisták nem-marxista utódai, akiknek az erelye éppen a dogmájuk homályosságában rejlik (ha nem mond az ember semmi következeteset, akkor nehéz tévedni), akik szeretnek vadul tüntetni, és akik olyan cégeket mint a McDonaldst, egy törvényes vállalkozást, melynek a népszerűsége azzal magyarázható, hogy a közönség szívesen eszi a higénikus, normálisan árazott készítményeit, azzal vádolják, hogy az elnyomás és agymosás gonosz állomása.

 

Ezzel kapcsolatban egy érdekes kérdés, hogy vajon bizonyos ügyek szülnek-e fanatikusokat, vagy pedig fanatikusok kreálnak-e ügyeket? A legnagyobb veszélyt ma nem a nyuszi-tolvajok vagy rendzavarók jelentik, hanem a muzlim szélsőségesek. Mohammad Sidique Khan, a négy öngyilkos bombázó vezetője, akik ötvenhat ingázót öltek meg Londonban, egy video nyilatkozatot adott ki, melyet az al-Jazeera leközölt. Ami a legjobban megütötte a fülemet Khan kifogástalan Yorkshire-i kiejtésében leadott nyilatkozatában, az a tudatlansága és butasága volt.

 

Az, hogy egy afganisztáni parasztnak, vagy egy félig analfabéta kairói hűsítőital árusnak furcsa elképzelései vannak az amerikai vagy brit külpolitikáról, vagy hogy mi történik Irakban vagy New Yorkban, az egy dolog. Tudatlanságukat enyhíti a tény, hogy kevés vagy egyáltalán semmi módjuk sincs tiszta információhoz jutni. A 7/7 bombázások Londonban két dolgot ábrázolnak, melyre a Terror Háza, legalább is részben, hivatva van mindenkit emlékeztetni. Arra, hogy mint az 1930-as évek fanatikusainak: a művelt, kultúrált európai intellektüelleknek akik Sztálint követték, úgy egyes embereknek soha sem fognak a bizonyítékok számítani. És mint ahogy Hitler és Goebbels jól tudták, semmilyen hazugság sem vész kárba. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a muzlim világban létező nyugat iránti keserűségnek és a különböző sérelmeiknek, de szerintem ezek nagyrészt a gonoszul elfogult arab media kitalálmányai, amely azért terjeszt egy teljesen ferde képet a világról, hogy elvonja a figyelmet az arab államok hiányosságairól.
 
Különösnek találom, hogy senki, még az amerikaiak sem, mutat rá arra, hogy ők voltak azok, akik Afganisztánban megmentették a Mujahaddint a megsemmisüléstől, azáltal, hogy felfegyverezték őket, főleg a Stinger légvédelmi rakétával. Az amerikaik voltak, akik az albánokat megvédték Milosevictől azzal, hogy Belgrádot bombázták (sok tiltakozás és szidalmazás ellenére). Az amerikaiak azok, akik milliárdnyi dollárokat adományoznak a muzlim oszágoknak táplálékra és orvosi segélyre. És mint mindenki aki nincs teljesen meghibbanva gondolhatja, a britek és amerikaiak minél előbb el szeretnének szabadulni Afganisztánból és Irakból. És az élet iróniája, hogy az oroszok, akik az afganisztáni és csecsnijai népirtó viselkedésükkel váltották ki az izlám ultra-virulens fajtáját, jóformán egy makulányi szemrehányást sem kapnak.

 

Az elvakult izlám sokkal nagyobb veszély, mint a marxizmus, mert soha sem látszanak a balsikerei, bármennyi fiaskót is szenved. Ez az előnye a másvilágon való elszámolásnak.

 

Azzal fejezném be, Oscar Wildetől kölcsönözve, hogy Koestler a zsenijét az életébe tette, amely egyike a legrendkívüliebbeknek amiről tudok, a tehetségét pedig a munkájába. De a legalapvetőbb lecke, melyet Koestler nyújt nekünk a  Sötétség délben az, hogy a valóságnak nagyon korlátozott a vonzereje:  alapjában véve azt halljuk, amit hallani akarunk. Sajnos ez a probléma nem szűnt meg Hitlerrel vagy Sztálinnal.

vissza