Vannak írók, akiknek centenáriuma juttatja eszünkbe, hogy valaha köztünk voltak. Nohát, száz éves lenne, gondoljuk, szegény, hogy elbánt vele az idő.

 

És van, akiről úgy érezzük: még köztünk lehetne. Elképzeljük, mit mondana ma nekünk, mit tartana fontosnak, és mire legyintene. Érezzük: hiányzik. A tisztánlátása, az erkölcsi bátorsága, a tekintélye.

 

Kegyetlen század áll mögöttünk. Sok nagyszerű írónk, több hullámban, köztük Márai Sándor, később Faludy György, emigráltak, nem voltak velünk a diktatúra reménytelen évtizedei alatt. Tudtunk róluk, de nélkülük történt az életünk.

 

Ahogy Koestler is csak a hiányával volt köztünk.

 

Van egy írónk, Koestler Artúrnak nevezték el, mikor megszületett Budapesten, így ismerték őt az iskolában, s mert raccsolt, már neve kimondása is próbára tette. A java meg csak később jött.

 

Van egy írónk, ismeri, és fejet hajt előtte az egész világ, mi ráérősen fordítgatjuk, hat regényéből három olvasható magyarul.

 

Van egy írónk, aki magyarnak zsidó volt, zsidónak európai, európainak viszont angol. Egy tősgyökeres szigetországi professzor szerint angolnak pedig túl közép-európai volt. "Elválasztja tőlünk a kontinens oktatása és politikája, nem beszélve arról a jelentős különbségről, ami a hatalmas és stabil angliai középosztály és a kis, bizonytalan helyzetű közép-európai középosztály közt van" – írta Pritchett professzor 1977-ben, az akkor már közel három évtizede Londonban élő Koestlerről.

 

A közép-európaiság nemcsak erős kulturális beágyazódást jelent. Hanem egy sorsszerűbb történelembe-vetettséget. Koestler A láthatatlan írásban így összegzi az életét 35 éves koráig: "Így végződik egy a huszadik század első éveiben született közép-európai, tanult, középosztálybeli ember tipikus esettörténete." (492) Egy rosszmájú kritikusa annyit fűzött ehhez, hogy Koestler esete annyiban mégsem volt tipikus, hogy életben maradt.

 

Nagyon fontos ez a közép-európaiság. Orwell nem véletlenül írta le a Sötétség délbenről, hogy "egy angol nem írhatta volna meg, ahogy egy rabszolga-kereskedőtől sem várhatjuk, hogy megírja a Tamás bátya kunyhóját".

 

Identitás-meghatározási kísérletünk biztatóan reménytelen. Nem azért, mert Koestlerben nem fért el egymás mellett magyarsága, osztrák, cseh és orosz zsidó gyökerei. Egyszer, kissé provokatívan, a Júda válaszúton megjelenése után megkérdezte tőle a Jewish Chronicle riportere, egyáltalán zsidónak tartja-e magát? Koestler így válaszolt: Ami a faji hovatartozást illeti, fogalmam sincs és nem is érdekel, hány héber, babiloni, római légiós, keresztes vitéz és magyar nomád volt az őseim között. Véletlennek tekintem, hogy apám a zsidó hitet vallotta magáénak, de úgy éreztem, ez engem erkölcsileg arra kötelezett, hogy azonosuljak a cionista mozgalommal addig, míg nem volt más menedék az üldözötteknek és az otthontalanoknak. Abban a pillanatban, amint Izrael valóság lett, felszabadultam ez alól a kötelezettség alól, és szabadon választhattam, hogy zsidó akarok lenni Izraelben, vagy európai Európában. Egész fejlődésem és kulturális hovatartozásom arra predesztinált, hogy Európát válasszam. (...)az európai népek nagy közössége tagjának tartom magam, (...) bizonytalan és vegyes eredetű honosított angol állampolgárnak, aki elfogadja az erkölcsi értékeit, de elveti a dogmáit a hellén–zsidó–keresztény hagyománynak." 

 

A század, amelyben élt, identitásrétegeit szétválasztotta, egyenként méricskélte. Magyarok a magyarságát, zsidók a zsidóságát, angolok az angolságát rőffel mérték. Ráadásul kommunistának sem volt eléggé kommunista, mert túl kritikus és szabadelvű volt, liberálisnak viszont a konzervativizmus határait súrolóan értékpárti. De konzervatívnak mondani őt szintén nem lehetett, még akkor sem, ha számos eszmei érintkezési pontja volt azzal, amit ma radikális konzervativizmusnak hívunk. Néhányan próbálkoztak még az antikommunista hidegháborús harcos címkéjével, csakhogy Koestler sajnos éppen a hidegháború kellős közepén hátat fordított a politikának.

 

Mennyi elégtelenség. Talán csak Koestlernek volt eléggé Koestler.

 

Lehet, hogy ezért érdekel minket?

 

Miért fontos az életműve? Miért vált ki élénk vitákat még ma is, és mi az oka annak, hogy egyre-másra születnek róla napjainkban is a monográfiák? David Cesarani 1998-ban, Christian Buckard 2004-ben, Michel Laval 2005-ben jelentetett meg róla monográfiát, s Michael Scammel is Koestlert választotta könyve tárgyául. S ez csak a legutóbbi nyolc év.

 

Ki volt ez az ember, és miért nem csökken iránta az érdeklődés?

 

Arthur Koestler egy nyugtalan és változó világban biztos pontokat, vagy legalább fogódzókat keresett. Tudott azonosulni azzal, amiben hitt, de csak addig, ameddig hitt. Totális azonosulásokhoz túl okos és túl szuverén volt. Ahogy regényében az egyik palesztinai zsidó telepes megjegyezte a kibucba nem illő ifjúról: nem illesz közénk, túl tarka tollú madár vagy.

 

Minden azonosulásából visszamaradt valami. Néha csak egy kis szkepszis, máskor egy különös tapasztalat. Esetleg történetek, amelyek csak később kapták meg értelmüket. Minden érdekelte, és szeretett közösséghez tartozni, de a törzsi hovatartozások, a vakhitek és kizárólagosságok idegenség-érzettel töltötték el.

 

Senki és semmi nem rakhatta össze számára a világot. Õ rakta össze magának, ahányszor az szétesett. Súlya volt a szavának. 1948-ban megjelent egy interjúgyűjtemény Londonban. Neves személyiségek nyilatkoztak arról, mit éreznek a kor kihívásának. A vezető anyag Arthur Koestleré, első bekezdésében híres példázatával Scott kapitány erkölcsi dilemmájával. Scottnak és társainak 1912 januárjában, miután elérték a Déli Sarkot, és hazaindultak, nehéz kérdésben kellett dönteniük. Társuk, Evans megbetegedett. Vagy magára hagyják, és mentik a bőrüket, vagy kockáztatják saját életüket. Scott úgy döntött, nem hagyják sorsára bajtársukat. Tudjuk, mindnyájan odavesztek.

 

"Ha föláldozták volna Evanst" – írta Koestler, "mindnyájan megmenekültek volna." Majd azonnal általánosságba emeli a példázatot, és azt mondja: Scott dilemmája Chamberlain dilemmája volt. Tegyük Evans helyébe Csehszlovákiát. E kis nemzet föláldozásától remélték a nagyobbak, hogy ők majd megmenekülnek. De ugyanezt jelentette erkölcsi értelemben a Molotov-Ribbentrop paktum, Lengyelország föláldozásával, és ez a hasznosság-elv működtette a németeket is, mikor föláldozták a fogyatékosokat, a zsidókat, a cigányokat. Koestler itt egy váratlan fordulattal így szól hozzánk: "múltunk egy bizonyos pontján mi mindnyájan föláldoztuk a magunk Evansét".

 

Súlyos mondatok, mert senkinek nem hagynak erkölcsi egérutat. Talán ez az, ami oly jellemző Koestlerre. Nem bűnösökre vadászik, hanem az igazságot keresi. És a még meglévő erkölcsi tartalékokat. Istenről egy későbbi könyvében azt írta, minden jel arra utal, hogy mellétette a telefont. Koestler nem volt istenhívő, de kevesen hitték nála erősebben, hogy az ember nem felejtheti el a belé írt erkölcsi parancsot.

 

1950-ben Berlinben létrejött a Congress for Cultural Freedom, amely a totalitárius Szovjetunió ellenében kívánta meghatározni a Nyugat szerepét. A nyitó előadást Koestler tartotta, s egy bibliai utalással – legyen a te szavad vagy igen, vagy nem –, támasztotta alá híres mondatát, mely szerint a totalitarizmusra adott válasz csak egyértelmű lehet.

 

A berlini záróülésén fölolvassák és elfogadják a Koestler által írt manifesztumot. Ennek egyik pontja leszögezi, hogy a totalitarizmus "a legnagyobb kihívás, amellyel az ember a történelem során szembetalálta magát."

 

1957-ben Párizsban megjelenik egy könyv Gondolatok a halálbüntetésről címmel. A kötetben két írás szerepel: Arthur Koestleré és Albert Camus-é.. A két ragyogó esszében (Gondolatok az akasztásról, illetve Gondolatok a guillotoine-ról) a kor két kiemelkedő írója emel szót a visszavonhatatlan ítélet, a halálbüntetés ellen. Camus, akit nem ítéltek halálra, szól a politikai foglyok kivégzésének gyakorlata ellen. És Koestler, akit viszont politikai okokból halálra ítéltek, erről csak közvetve ír. Nyilvánvaló, hogy elsősorban azért, hogy ne személyes sorsa kerüljön előtérbe. Esszéje ragyogóan elegáns, még ellenfelei is elismeréssel adóznak neki, megkavarja a törvényhozás áporodott levegőjét, egy-két kérdés radikális átgondolására készteti a tősgyökeres szigetlakókat. Végül is eléri célját: a kampány után Angliában megszavazzák a halálbüntetés eltörlését.   

 

Sűrű ember volt, érzelmek, szenvedélyek, intuíciók és ragyogó intellektusa váltakozva, egymást kontrollálva irányították útján. 

 

Válaszaiban, döntéseiben, reflexióiban, állásfoglalásaiban létező intellektus volt. Semmilyen dogma nem tudott meggyökeresedni benne. Addig volt kommunista, amíg föl nem nyitották szemét a moszkvai perek. Addig volt cionista, amíg Izrael állam meg nem alakult. 1938-tól végérvényesen kialakult antikommunizmusán haláláig nem változtatott, de harcos antikommunistaságára csak addig futotta, míg rá nem döbbent, hogy az egyetlen emberi élet kevés ahhoz, hogy politikai hadakozással teljék el. Érdekes jellemzést adott róla Stephen Spender, szerinte Koestlerben kivételes képesség rejlett arra, hogy a kor eseményeinek "lelkiismeretével" azonosuljon. Ám ez a lelkiismeret Spender szerint változékony, mert hol azt mondja neki, hogy most legyél ezen az oldalon, és ezen a helyen, máskor pedig legyél egészen máshol. Mindez pedig zavarba ejti és keserűvé teszi szövetségeseit, jegyezte meg Spender, nyilvánvalóan magára is célozva, de tárgyilagosan hozzátette: ám mégis ez adja meg Koestler jelentőségét, az emberét és az íróét.

 

A zavarba ejtett szövetségesek mindig a baloldalon voltak. Zavaruk csak fokozódott, mikor megjelent a Gladiátorok, a Sötétség délben, majd A jógi és a komisszár.

 

Nagyon kevesen tárták föl egyidejűleg egy eszme vonzerejét, filozófiai-etikai kudarcát és a nevében követett gyakorlat abszurd szörnyűségeit. A borzalmakról a gulágot megjárt Szolzsenyicin és mások, Salamov, Weissberg vagy a magyar Rózsás János művei több tényszerűséget mondanak el, de Koestlernek más a megközelítése. Õ egy hit totális filozófiai-etikai kudarcának bemutatására vállalkozott, és erről csak az adhat számot, aki tudja, mi alkotta a hit eredeti lényegét.

 

George Mikes írja, hogy szerette volna Koestler 70. születésnapját méltóképpen megünnepelni, és Szolzsenyicint gondolta legmegfelelőbbnek arra, hogy Koestlert köszöntse. Koestler a terv hallatán ennyit mondott: "erősebb a hiúságom, mint az iszonyom az ilyen rendezvényektől." Mikes – sajnos –elmesélte ezt Szolzsenyicinnek, aki frappánsan válaszolt: "Nagy tisztelője vagyok Arthur Koestlernek, de nekem meg erősebb az iszonyom az ilyen rendezvényektől, mint a hiúságom". Nem ő köszöntötte tehát Koestlert, pedig de szép lett volna.

 

Lehetett abban valami bosszantó, hogy egy harmincöt éves közép-európai író, korábban ráadásul hívő kommunista, aki csak egyetlen évet töltött el a Szovjetunióban, a gulágot járt Szolzsenyicin művei előtt több évtizeddel, irritáló biztonsággal megragadta a sztálinizmus lényegét, annak egész filozófiai vetületével. Ahogyan előtte senki, s az övéhez hasonló szinten utána se sokan. Valószínűleg ez az, ami miatt a Sötétség délben nem tud elavulni, nem tudja elveszíteni hatóerejét. Azt a hatóerőt, amely korabeli tudósítások szerint Franciaországban megbuktatta a kommunistákat a háború utáni választásokon.

 

És itt már régen nem csak a sztálinizmusról van szó. Hanem arról, hogy a Sötétség délben volt az első mű a 20. században, amely radikális kérdéseket tett föl a ráció korának. Megfosztotta mítoszától a tudományos-technikai forradalmat, megkérdőjelezte a hasznosság-elvet, megmutatta, hova vezet, ha az ember az erkölcs ballasztja nélkül hajózik. Az éles fény, amellyel Rubasovot vallatták a cellájában, a kommunista kudarcot is megvilágította. John Strachey baloldali politikus említette meg Koestler könyvéről először, hogy racionalizmus-ellenes. Véleményét persze elmarasztalásnak szánta – ma már dicséretként tartjuk számon.

 

Egy riporter megkérdezte Koestlertől, elfogadja-e John Strachey vádját. Igaz-e, hogy a "a kiábrándulás irodalma", (értsd: Orwell, Chambers és Paszternak művei), élén a Sötétség délbennel "a racionalizmustól való elfordulást jelenti"?

 

Koestler így felelt: "Amit ez az irodalom elutasított, az a 19. század öntelt és sekélyes optimizmusa, különös tekintettel az utilitárius etikára.(...)Ha azt hisszük, (...), hogy az emberi cselekvés értékét annak hasznossága vagy célszerűsége határozza meg, megszámlálhatatlanul sokmillió ember szenvedése felé nyitunk utat." 

 

A Sötétség délben valóban elfordulás a racionalizmustól. Fő mondandója saját korában alapvetően politikai töltetű volt. De ma a filozófiája teszi izgalmassá. Már régen nem az érdekel minket, hogy milyen direkt politikai célokra vált alkalmassá. Ahogyan azon is csak mosolygunk, hogy a Times a Sötétség délben 1940-es megjelenése után megrótta Koestlert, amiért rossz színben tüntette föl Anglia áhított nagy szovjet szövetségesét. Hiszen tudjuk, hogy ugyanezen okból utasította el számos kiadó Orwell Állatfarmjának megjelentetését a háború befejeződéséig.

 

A Sötétség délben lapjain az egyik vallatótiszt, Ivanov, gúnyosan emlegeti Rubasovnak a Bűn és bűnhődést, s a következő állításra ragadtatja magát: "A te Raszkolnyikovod (...) nemcsak hülye, hanem bűnöző is; de nem azért, mert logikusan viselkedik és megöli az öregasszonyt, hanem mert önérdekből cselekszik. ... Ha Raszkolnyikov a Párt utasítására verte volna agyon az öregasszonyt, például azért, hogy a sztrájkkasszát gyarapítsa, vagy hogy illegális sajtót állítson fel a pénzen, akkor igenis érvényes lenne az egyenlet."

 

Nem pusztán egy kommunista, hanem egy értékvesztett kor racionalizmusa szólal meg itt. Sántít az az állítás, hogy mivel a regény a 30-as évek szovjet valóságát örökítette meg, a múlt eltűntével ennek a regénynek az érdekessége is csökken, ráadásul hol van már a nagy Szovjetunió. A regényt az etikai semlegesség totális kudarcának bemutatása teszi ma is érvényessé. Rubasov csak kivégzése előtt döbben rá: lehet, hogy az erkölcs ballaszt, de az emberiség nem képes e nélkül a ballaszt nélkül hajózni.

 

A Sötétség délben talán az első spirituális megtorpanás volt a haladásba bódult 20. században. Az első kifeslés a progresszió zászlaján. Startpontja lett egy nehezen kristályosodó, ma is tartó folyamatnak. Egy irányváltásnak, amely a 20. század utolsó harmadában erősödött föl, s amelynek lényeges elemei mind egy visszavétel, egy erkölcsi visszakövetelés felé mutatnak: vissza kell vennünk a személyes felelősség súlyát, vissza kell térnünk a nem hasznosság-elvű etikákhoz, vissza kellene fordulnunk a régi támpontokhoz, a zsidó-keresztény kultúra és erkölcs értékeihez, és az emberi faj veszélyeztetettsége miatt vissza kellene riadnunk a tudomány mindenhatóságába vetett vakhittől.

 

Ahhoz, hogy egy életmű megmutassa saját karakterét és a valódihoz közelítő értékét, el kell telnie egy időnek. Voltak, akik még a 20. század elején is úgy érezték, Dosztojevszkij idejétmúlt, túl sötéten látta a jövőt. S eltelt néhány évtized, megmutatta magát két totalitárius rendszer, és kiderült, hogy Dosztojevszkij nagyon sokat tudott a 20. századról.

 

Lehet, hogy egy hasonló átrendeződés játszódik majd le húsz-harminc év múlva.   Korunk, a 21. század az igazi arcvonásait még nem mutatta meg, egyelőre a 20. század fátyla mögé rejtőzik. De jöhet majd egy nemzedék, új elődöket keres, és átformálja a kánont. Porba dőlhetnek a mai fél-klasszikusok.

 

Lehet, hogy megugrik azok értéke, akiket koruk izgalmasnak, de ellentmondásosnak értékelt, s még a Nobel-díjasok klánjába se javasolt elég határozottan. Ám sokszor kiderült már a századok folyamán, hogy a saját korukban "nagyon is vitatható"-nak gondolt teljesítmények jelentik egy későbbi kornak az eleven hagyományt.

 

Koestler így írt 1952-ben: "...a ’krónikásösztön’ mindig a még meg nem született, jövőbeni olvasóra irányul (...) fogalmam sincs, lesz-e, aki ötven év múlva el akarná olvasni bármely könyvemet, de azt elég jól tudom, hogy engem, mint írót, mi hajt. Száz mai olvasót odaadnék tízért, aki egy évtized múltán olvassa a művem, és egyért, aki száz év múlva teszi azt." (Nyílvessző a végtelenbe)

 

Ötvenhárom évvel ezelőtt jelentek meg ezek a sorok. Most itt vagyunk ebben a teremben, magyarok, németek, lengyelek, angolok, oroszok. Sok mindenben különbözünk, de egy dolog összeköt minket: a 21. században mi Koestler olvasói vagyunk. 

 

Befejezésül hadd idézzek föl Koestler életéből egyetlen, rá olyan jellemző epizódot. Kiszabadulván a Le Vernet-i internálótáborból, elindul 1940. július 28-án éjszaka egy francia kisváros (Susmiou) felé. Kísérője egy katolikus pap, bizonyos Darrault atya, aki megígértette vele, hogy ha bajba kerül, nála, a kolostorban keres menedéket.

 

Búcsúzásnál az atya azt mondja neki, térdeljen le, szeretné megáldani. Koestlerben fölvillant, hogy mit szólna ehhez szobrász barátnője, Daphne, hogy ő ott térdepel a szekérúton a csillagok alatt, és egy katolikus pap "latin szavakat mormol fölötte". És mégis letérdel, megadja magát a pillanatnak, melyről majd így ír: "Nem volt nevetséges, sőt, megindultságot éreztem." S egy későbbi bejegyzés: "Hiányzik Darrault atya. Õ volt az egyetlen ember, akivel beszélgetni tudtam." 

 

Tíz év múlva, már híres és sikeres íróként Koestler visszamegy erre a dél-franciaországi vidékre. Mamaine-nel, feleségével bejárja a környéket, s arról beszél neki, hogy a véletlenekben benne rejlenek a sors figyelmeztetései. "Koestler tele van hittel valamiféle őrzőangyalban, aki vigyáz rá, és megmutatja neki a helyes utat" – írja le naplójegyzeteiben Mamaine. 

 

Nem tudjuk, hol van az a szekérút, ahol Koestler letérdelt, de azt tudjuk, hogy 1940 nyarán minden égi és földi hatalomra szüksége volt, hogy Marseillaise-en, Oranon, Casablancán és Lisszabonon át eljusson végre Angliába, ha csak a börtönébe is.

 

Nem tudjuk azt se, hol van az a budai domboldal, amely a Nyílvessző a végtelenbe lapjain visszatolul emlékeibe, ahol tizennégy évesen hanyatt dőlt, belebámult az ég kékjébe, és először érezte meg a végtelent.

 

És azt sem tudjuk, hol van az a Pest környéki ház, amelynek kertjében vízhatlan csomagolásban elásták a Rákosi-diktatúra idején a magyarra fordított Sötétség délben soha elő nem kerülő kéziratát.

 

De műveit olvasva mégis nagyon sokat megtudunk róla. És magunkról.

 

És a huszadik századról.

vissza